Szerző: Perger András
A múlt héten Luxemburgban részt vettem az Aarhusi Egyezmény és az atomenergia kapcsolatát vizsgáló európai kerekasztal-sorozat harmadik állomásán, ami a nukleáris balesetek kontextusában tárgyalta a kérdést. Számos érdekes előadást hallhattunk a témában: fukusimai élménybeszámolót egy helyi újságírótól, hosszútávú tapasztalatokat Ukrajnából, a fukusimai balesettel kapcsolatos médiaelemzést (a kutatás számos hasonlóságot mutat az általunk készíttetett, a fukusimai baleset hazai médiatálalását elemző, kvalitatív és kvantitatív vizsgálatokkal), illetve olyan programokról, amelyek egy nukleáris balesettel kapcsolatos tájékoztatásra való felkészülést szolgálják.
A magyar jogrendbe is beillesztett Aarhusi Egyezmény hivatott biztosítani a jogot a környezeti ügyekben az információhoz való hozzáféréshez, a nyilvánosság részvételéhez, valamint az igazságszolgáltatáshoz. Hogy ez hogyan teljesül az atomenergiával kapcsolatos ügyekben, ezt vizsgálja a már három éve folyó európai kerekasztal-sorozat. A tavalyi fukusimai baleset okán került sor idén a nukleáris balesetekkel és egyéb radiológiai vészhelyzetekkel kapcsolatos tapasztalatokra. A kerekasztal arról szólt elsősorban, hogy hogyan értelmezhető az Egyezmény egy ilyen eseménnyel összefüggésben. Itt nyilvánvalóan elsősorban az információkhoz való jog az érdekes (hol, mekkora a szennyeződés, mekkora várható, van-e szükség valamilyen óvintézkedésre stb.).
Mint már említettem, számos érdekes előadást hallgathattunk végig. Ezek két fő téma körül forogtak: milyenek a fukusimai és a csernobili tapasztalatok, azaz, hogy hogyan érvényesült-érvényesül az információszabadság elve egy baleseti helyzetben, illetve egy olyan területen, ahol a szennyezés miatt hosszú távú távú hatásokkal kell számolni, illetve, hogy hogyan lehet felkészülni és felkészíteni egy ilyen helyzetre a lakosságot. Az előadások tartalmasak voltak, azonban ezek nem kevés ellentmondást tartalmaztak, jó néhány kérdés nyitva maradt. A legfontosabb ezek közül, hogy míg a különböző európai országokban nagyon alapos programok vannak arra vonatkozóan, hogy miként kell tájékoztatni a lakosságot az aktuális helyeztről (függetlenül attól, hogy baleseti helyzetben, a kibocsátások szakaszában vagyunk, vagy a baleset utáni, hosszútávú hatásokkal jellemezhető szakaszban), hogyan kell bevonni a lakosságot már a felkészítésbe is, addig a tapasztalatok azt mutatják, hogy ha már bekövetkezett az esemény, akkor – fogalmazzunk így – a lakosság komoly hiányosságokat tapasztal a tájékoztatásban. Természetesen nem mindegy, hogy ez a benyomás miből adódik (a teljesség igénye nélkül):
- nincs információ (azt a hatóságoknak kell szolgáltatni a lakosságnak, de az valamiért nem áll rendelkezésre)
- az információkat elhallgatják (a hatóságok az információk birtokában vannak, de nem továbbítják)
- az információk nem jutnak el a lakossághoz (kísérletek történnek az eljuttatásra, de nem értesül mindenki)
- az információkat a lakosság nem tudja értelmezni, és ebben segítséget sem kap
A magam részéről hajlandó vagyok azt feltételezni, hogy mindezek mixéről van szó. Egy nukleáris esemény, még ha nem is jár környezeti kibocsátásokkal, akkor is többnyire igen komplex folyamat. Egy súlyos baleset esetén az érintett cég sem mindig tudja, hogy milyen jellegű és nagyságrendű kibocsátásokkal kell számolni, és a hatóságoknak is időbe telik, amíg megfelelő adatokat tud beszerezni a szennyezettség mértékéről; mindezeket értelemszerűen súlyosbíthatják a baleset körülményei (pl. Fukusima esetén a földrengés). Természetesen a tapasztalatokra épített felkészülés javíthat ezeken, ami értelemszerűen az információk eljuttatásán, megértetésén is segíthet. Azaz lehet csökkenteni a szakadékot az elképzelések és a tapasztalat között.
Nem mehetünk el szó nélkül azonban azon opció mellet, hogy az adatokat eltitkolhatják, visszatarthatják. Az ilyen jellegű csernobili tapasztalatokat nem kell részletezni, és a japán hatóságokat, illetve az érintett céget is sok vád érte tavaly (nem csak a lakosság, hanem más országok kormányai részéről). Ahogy az egyik francia résztvevő szóvá tette: most a rendelkezésre álló információk erejéig megfelelően tudtak tájékoztatni a francia hatóságok Franciaországban, de a baleset Japánban történt, egy franciaországi balesetnél más lett volna a helyzet.
Ez utóbbi eset már nem igazán aarhusi kategória. Mert bár az érinteteknek joga lenne az eltitkolt információkhoz, de az azokhoz való jog utólagos érvényesítése nem biztosan segít rajtuk, és a felkészülési programok sem használnak egy olyan helyzetben, ahol az információkat szándékosan eltitkolják.