Szerző: Ámon Ada
Most azzal, hogy az EU adott egy tockost Paks II miatt a magyar kormánynak, felidézhetjük a köztársasági elnök minapi mondatát: az atomerőmű nem biciklitároló. Valóban nem az, de nem abban az értelemben, ahogyan ő értette.
Egy biciklitárolóval az unió nyilvánvalóan nem foglalkozna a legmagasabb szinten, a kapacitásbővítés azonban az ottani döntéshozóknak is kiemelten fontos, a tagállamok határain túlnyúló ügy. Azok a megalapozó tanulmányok, amelyekről már tudjuk, hogy felesleges volt titkosítani őket – már ha valóban léteznek – mostanra érezhetően elkezdtek hiányozni. Az a tavaly január óta jelenlévő, kínzó érzés, hogy a magyar kormány, megalapozottság-felkészültség hiányában, folyamatosan a gombhoz igyekszik varrni a kabátot, csak erősödik.
Egyre inkább úgy tűnik: olyan szerződéseket kötöttek, amelyeknek az uniós vetületére nem figyeltek eléggé – vagy azért, mert nem tudták, hogy mire számítsanak, vagy azért, mert azt gondolták, hogy “ha beleköt az EU, majd utólag kimagyarázzuk”. Ez utóbbi képzetet erősíti a tavaly januári megállapodás 11. §-a. A 3. pont az alábbiakat közli: “A Felek elismerik, hogy a Magyar Félnek, a Magyar Illetékes Hatóságnak és a Magyar Kijelölt Szervezetnek kötelezettségei vannak az Európai Unióval és az Európai Atomenergia Közösséggel szemben. A Felek mindent megtesznek annak érdekében, hogy a jelen Egyezmény végrehajtása során az említett kötelezettségekkel összhangban járjanak el.
A Felek jóhiszeműen együttműködnek annak érdekében, hogy Magyarországot segítsék abban, hogy megfeleljen az Európai Unió intézményei és az Európai Atomenergia Közösség részéről felmerülő ellenvetéseknek és döntéseknek.” [kiemelés tőlem]
Tehát valamennyire számítottak rá, hogy az EU akadékoskodni fog – mégsem sikerült az uniós jognak megfelelő megállapodásokat kötni. Mégis, kinek fáj ez a pofon? A kormánynak szemmel láthatóan nagyon. Kínos, kapkodó cáfolatok, felolvasórobottá alacsonyított kormányszóvivő: bizony, kellemetlen az ügy. Mindenesetre jól jött, hogy a héten a köztársasági elnök aláírta a paksi információk titkosítását lehetővé tevő törvényt: a kormányszóvivő erre hivatkozva mondhatta: „több információval nem szolgálhat, mivel azok minősített adatnak számítanak”.
Viszont az ügy nem csak a kormánynak kellemetlen: ezt az egészet ugyanis a magyar adófizetők finanszírozzák, idén legalább 28 milliárd forintunkba kerül a paksi projekt. Ez a teljes beruházási összeghez (~4000 milliárd forint) viszonyítva nem sok. De ha úgy nézzük, hogy ez egy olyan beruházásra megy, aminél kérdéses, hogy az Unió rábólint-e, már túl nagy összeg. Ha az Unió megvétózza a terveket, akkor feleslegesen költünk el 28 milliárdot – amiből mellesleg vagy 46 ezer biciklitárolót lehetne építeni…
És megvétózhatja-e? A mostani, üzemanyag-ellátási probléma nem jelenti a paksi bővítés blokkolását, azonban legalább két további esetben folyik vizsgálat az Európai Bizottságnál: az egyik a tender elmaradása ügyében (a DG Market-nél), a másik a tiltott állami támogatás kérdésében (a DG Competition-nél). Ezek közül főleg az utóbbi esetében vélelmezhető, hogy a Bizottság akár le is állíttathatja a beruházást. Ennek – azaz a nem megfelelően előkészített beruházás – kockázatát a magyar adófizetők viselik!
Ez a mostani tockos csak az első figyelmeztetés volt.