Novemberben személyesen látogattam el a radioaktivitással szennyezett japán atomerőmű térségébe. A saját szememmel szerettem volna látni, mi történt a cunami által elpusztított, majd az atomerőmű katasztrófája után élhetetlenné vált régióban. Kísértetvárosokat látogattam meg egy Geiger-Müller sugárzásmérővel felszerelkezve, ahol még mindig több ezer munkás dolgozik a romok eltakarításán. Fukusima hatodik évforduló, 1. rész.

Útellenőrzés teljes védőfelszerelésben (a szerző felvétele).

 Már a dél-dunántúlnyi méretű Fukusima tartomány szívében lévő atomerőmű környékére eljutni is nehézkes. Valamikor gyorsvonatok futottak végig a japán fősziget, Honshu keleti partján, ma a vasúti pálya helyreállítása se kezdődhetett meg a magas radioaktivitás miatt. Az érintett szakaszon napi kétszer pótlóbuszok mennek végig. Valószínűleg ez a világon az egyedüli buszjárat, ahol a tévéképernyő filmek helyett a radioaktivitás szintjét mutatja, ahogy a jármű végigmegy a romos és a növényzet által egyre inkább benőtt valamikori falvak és kisvárosok között. A busz meg se áll a szigorúan ellenőrzött evakuációs zónában, ezalatt a tíz kilométeres szakasz alatt radioaktív dózis-számlálóm is hevesen pittyegett.

A radioaktivitás által legérintettebb zónába a lábát se teheti be az ember, de az evakuált térség távolabbi településeibe még visszalátogathatnak a valamikori lakók, csak az éjszakát nem tölthetik ott. Én két ilyen kisvárosban voltam, Tatsutában és Namieban, kihalt utcákon, elhagyott épületek között barangolva. Sok helyen úgy hagytak mindent, ahogy az evakuálás napján maradt. A boltokban még ott volt az aznapi újság, a házakban a szétszórt személyes holmi, csak a valamikor ott élők tűntek el. Szívszorító volt látni az életeknek a nyomait, amiket maguk után hagytak az ott élő emberek. A valamikor bő húszezres lélekszámú Namie vasútállomásánál éppen aznap távolították el az otthagyott, immár rozsdás, gazzal benőtt több tucat biciklit. Valamikori tulajdonosaik egy hat évvel ezelőtti reggelen munkába, iskolába menet otthagyták őket, és aztán sohase tudtak visszamenni értük. Én ezeken a személyes tárgyakon keresztül értettem meg, hogy milyen veszteségeik lehettek a pusztító cunamit túlélő, de az atomerőmű katasztrófája miatt evakuált embereknek. Az itt élők nem csupán anyagi értékeiket és persze esetleg szeretteiket vesztették el, hanem mindennapi életüket, emlékeiket, jövőképüket, szinte mindent, ami értelmet ad egy ember életének.

Egy valamikori gyerekszoba Namieban otthagyott babával (a szerző felvétele).

Még mindig körülbelül 120 ezer evakuált nem tudott visszatérni valamikori lakóhelyére, sokuk sohase fog. A gyakran ideiglenes szükséglakásokban lakók kompenzációja is elhúzódik. Mindemellett sokan máig pszichológiai kezelésre szorulnak, magas az öngyilkosok, a depresszióval küszködők, az alkoholisták száma. A környező nagyvárosokban, például az általam meglátogatott Iwakiban, gyakoriak a feszültségek az ott élők és a társadalom perifériáján szorult kitelepítettek között. A térségben megugrott a pajzsmirigy és más daganatos megbetegedések száma, bár a pontos számokról heves viták vannak. A radioaktivitás okozta megbetegedésektől való félelem nagyon komoly pszichés megterhelést jelent, főleg a kisgyerekeket nevelő szülők-nagyszülők körében. A hat évvel ezelőtti tragédiát sokan sohasem fogják elfelejteni.

Az evakuációs zóna ürességét a romeltakarító munkások törik meg. Sok ezren dolgoznak a romok eltakarításán. Természetesen dózis-számlálókkal felszerelkezve, sokszor teljes védőfelszerelésben, szigorú biztonsági követelmények közepette. Az elhagyott házakat fokozatosan ledózerolják, az otthagyott tárgyakat külön hulladéktelepekre szállítják. A radioaktivitás a talaj felső rétegeibe is beleette magát, ezért azt is kicserélik. Az út mentén időnként feltűnő nagy lerakatokban tárolják ezeket. Laikus szemmel nézve dicséretes munkát végeznek a hatóságok a romeltakarításban, de sajnos az emberek életét nem lehet úgy kicserélni, mint a talaj felső rétegét. A Fukusima Daiichi erőmű környéke még sok-sok évig szomorú hely lesz.