Hét évvel ezelőtt ezen a napon még a közel húszezer halálos áldozatnál is több rázta meg Japánt: a biztonságos életbe vetett hit alapjai rendültek meg. Ehhez önmagában még a hatalmas földrengés és cunami pusztítása is kevés lett volna. A természeti katasztrófára ugyanis felkészült az ország. A fukusimai katasztrófára nem. Az atomerőmű haváriájával egyszerre nyilvánvalóvá vált, hogy mennyi elhallgatásra és hazugságra épült a modern Japán mindennapi életének biztonságába vetett hit. Az országot korábbi büszkesége, az atomipara árulta el. A fukusimai katasztrófa a második világháború óta nem látott törést jelentett az ország életében. Ezzel Japánba látogatásomkor saját szememmel szembesültem.

A 130 milliós ország napokig-hetekig élt egy elképesztő atomkatasztrófa árnyékában. Még Tokió lakossága is tehetetlenül várta bepakolt bőrönddel, hogyha egyik pillanatról a másikra el kell hagyja otthonát, Fukusimától 250 km-re. Mindez akkor reális lehetőség volt. Az TEPCO atomvállalat már a létesítmény teljes feladása mellett döntött, amikor az utolsó pillanatban kivezényelt maroknyi ember (a Fukushima 50) megakadályozta a legrosszabb forgatókönyvet. Egy hajszálon múlott, hogy a helyzet reaktorokblokkokban nem eszkalálódott annyira, amely nyomán már akár többmilliós nagyvárosok válhattak volna lakhatatlanná.

A japán társadalom alapja a technológiai innováció, a intézményekbe vetett feltétlen bizalom és a biztonságra törekvés. A fukusimai események hatására ezek egyik pillanatról a másikra megkérdőjeleződtek. Lehullott a lepel arról a több évtizedes huzudozásról, amit az ország atomipara hitetett el az ország lakosságával. Az atomerőmű nem volt biztonságos. A atomerőmű vállalatnál az ismert problémákat eltussolták. A hatóságok és politikusok cinkos módon falaztak az atomiparnak. Ebben a viszontagságos néhány napban az ország lakossága számára hirtelen nyilvánvalóvá vált mekkora illúzióban éltek.

Személyes színt ad ennek a felismerésnek két magyar nyelvű visszaemlékezés. Mindkét szerző évtizedes japán élet után hozta meg a fájdalmas döntést családjukkal a katasztrófát követő napokban az ország végleges elhagyásáról. A közel húsz évet Japánban tanító közgazdász professzor Ferber Katalin Az elárult Japán: Út Fukusimáig könyvében saját és nyugdíjas atomfizikus japán férje személyes történetén keresztül jut el a fukusimai események drámai napjaiig. Az idősödő házaspárban ekkor érett meg az elhatározás, hogy nem térnek vissza az országba. A könyv hűen adja vissza azt a dühöt és tehetetlenséget, amely annak a felismerését jelenti, hogy az általuk szeretett Japán a katasztrófa után már nem lesz az, mint aminek korábban hitték.

A mérnök-közgazdász Popovics Péter Fukushima [3.11]: Maradjunk vagy menjünk? memoárjában dolgozza fel azt a tíz évet, amit Japánban töltött mint egyetemista, majd energetikai szakember, végül családapa, és amely tragikus hirtelenséggel végetért. A könyv legszívszorítóbb része annak a néhány napnak a leírása, amikor a fukusimai események vészterhes légkörében a fiatal magyar család úgy dönt, hogy elhagyja választott hazáját hátrahagyva lakást, egzisztenciát, barátokat. A család csupán a repülőgépi poggyásszal és egy két hónapos kislánnyal menekült ki az atomkatasztrófával fenyegető országból. Együtt sose tértek vissza Japánba. A két nyelven megírt személyes visszaemlékezést a fukusimai atomerőműben zajló események szakszerű leírása egészíti ki.

A fukusimai események után nem sokkal lemondott a regnáló miniszterelnök, elismerve saját tehetetlenségét a katasztrófa kezelésében. A korábban az nukleáris energia feltétlen hívének számító Kan Naoto azóta a világot járva az atomenergia veszélyeire hívja fel a figyelmet.