A nemzetközi klímacsúcstalálkozók (COP – Conference of the Parties) rendszerében azért nehéz kiigazodni, mert nagyon sok a részletkérdés, amiket gyakran még a szakemberek se feltétlenül tudnak követni. Ugyanakkor mindig van egy kiemelt politikai kérdés, és valójában az a fontos, azzal kell foglalkozni, magyarázta Bart István, az Energiaklub elnökhelyettese.
Az ENSZ decemberi klímacsúcsa (COP 25) előtt szerda este a Lumen Kávézóban ültek össze az Energiaklub szakértői, hogy Orbán Gábor, az Energiaklub ügyvezető igazgatójának vezetésével arról beszélgessenek, mit várhatunk az eseménytől, hogy egyáltalán mik ezek a COP-ok, mekkora szerepük van a klímaváltozás elleni küzdelemben, és hogy vajon kinek a feladata, hogy megoldja a klímaválságot.
Kormányzatok globális közegben
Bart István az idei klímacsúcson igazán nagy áttörésre nem számít, ellentétben azzal, hogy például 2015-ben a párizsi klímacsúcs esetében lehetett előre feltételezni, hogy valami fontos fog történni. Idén az lesz a politikai kérdés, amire a világ oda fog figyelni, hogy az egyes országok milyen kibocsátáscsökkentési vállalásokat tesznek, mennyire emelik a téteket. A párizsi klímaegyezmény ugyanis nem tartalmaz kötelező célszámokat, hanem arra épít, hogy az országok önkéntes vállalásai alapján születik meg a maximum 1,5-2 Celsius-fokos hőmérsékletnövekedés eléréséhez szükséges kibocsátáscsökkentés. Az egyezmény szerint a vállalásokat 5 évente vizsgálják felül, azaz erre még van egy év, viszont már most látszik, hogy olyan mértékű kibocsátásokat produkálunk, hogy az eddigi vállalások messze nem lesznek elegendőek, és ez mindenki számára teljesen egyértelmű.
Az Európai Unió éppen ezért próbált nyár elején tető alá hozni egy uniós megállapodást, ami 2050-re a klímasemlegességet tűzi ki célul. Az ENSZ-ben ezzel az ambiciózus hozzáállással akart nyomást gyakorolni a világra, de elsősorban a nagy kibocsátókra. Ez az a megállapodás, melynek megszületését Magyarország, Lengyelország és Csehország megakadályozta, így a 2050-es klímasemlegesség csak egy lábjegyzetbe került a júniusi uniós csúcstalálkozó zárónyilatkozatában.
Bart István azt hangsúlyozta, hogy a globális klímapolitika jól leképezi a multipoláris világot, ahol senki nem mondhatja meg a másiknak, hogy mit tegyen. Nincs olyan intézmény vagy szervezet, mondjuk egy ENSZ hadsereg, amelyiknek felhatalmazása lenne arra, hogy fellépjen a nagy kibocsátók ellen, mint amilyen például Kína vagy az Egyesült Államok. A klímapolitikában született nemzetközi szerződéseket a házassághoz hasonlította. „Nem fejeznek le, ha kilépsz belőle, de még napjainkban is egy fontos erkölcsi kötelezettségvállalás, ami sokat jelent.”
Az önkormányzatok kulcsszerepben
Pej Zsófia, az Energiaklub szakértője az önkormányzatok szerepét vizsgálva a klímaváltozás elleni küzdelemben két fontos eszközre hívta fel a figyelmet. Mesélt a Polgármesterek Szövetségéről, ami egy uniós kezdeményezés, és egy olyan eszközrendszert kínál az önkormányzatoknak, amivel fenntartható energia- és klímaakcióterveket (SECAP) tudnak készíteni. A települések a csatlakozással azt vállalják, hogy akciótervet készítenek, és 40 százalékkal csökkentik a kibocsátásukat 2030-ig. Magyarországon a hivatalos nyilvántartás szerint jelenleg 170 önkormányzat rendelkezik ilyen akciótervvel.
Másik népszerű eszköz az önkormányzatok körében, hogy saját klímastratégiát dolgoznak ki hasonló, de magyar módszertan alapján. Ebben az esetben nincs konkrét elvárás, de szintén meg kell határozni konkrét kibocsátáscsökkentési célokat. Magyarországon meghaladja a százat azoknak az önkormányzatoknak a száma, akik jelenleg ilyen klímastratégia elkészítésén dolgoznak.
Pej Zsófia szerint problémás, hogy az önkormányzatoknak a két legnagyobb kibocsátóval kell foglalkozniuk, hogy teljesítsék a 40 százalékos kibocsátáscsökkentési célt, ugyanakkor csak közvetett eszközeik vannak: az egyik a lakosság, ebben az esetben a szemléletformálás mindenképpen kulcsfontosságú, de akár pénzügyileg támogatott lakásfelújítási programokat is lehet indítani. A másik kulcsterület a kibocsátáscsökkentési célok elérésében a közlekedés, ezen belül is a gépjárműhasználat jelentős visszaszorítása. Ennek nyilvánvaló eszköze a helyi közösségi közlekedés fejlesztése és a kerékpározás támogatása.
Arra a kérdésre, hogy az önkormányzatok hogyan tudnak forrásokat biztosítani ezekhez a programokhoz, elmondta, hogy a 2020-ban lezáruló uniós költségvetési ciklusban jellemzően középületek korszerűsítésére voltak támogatások. A 2021 és 2027 közti időszakban a hírek szerint megnyílnak források sok más területre is olyan önkormányzatok számára, akik megfelelő stratégiai vagy akciótervekkel rendelkeznek.
A lakosság vagy az ipar a bűnös?
Sáfián Fanni, a Magyar Energiahatékonysági Intézet tudományos munkatársa szerint az az alapkérdés, hogy hogyan állunk a fogyasztáshoz, mert hiába mutogatunk az iparra mint nagy bűnösre, az ipar mégiscsak a lakossági igényeket szolgálja ki. Nem szabad elfelejteni, hogy a lakosság a legnagyobb energiafogyasztó, és a lakossági fogyasztásnak is a legnagyobb részét, 75 százalékát a fűtés teszi ki, miközben a világítás csak néhány százalék. „Nem pipálhatjuk ki ezt a témát azzal, hogy veszünk egy bambuszfogkefét, miközben a fűtéssel rengeteg energiát használunk.”
Pej Zsófiához hasonlóan ő is azt hangsúlyozta, hogy nagyszabású lakásfelújítási programokat kell indítani, ami az energiahatékonyságra fókuszál. Kezdetnek jó, ha szigetelünk, kazánt vagy nyílászárókat cserélünk, de valódi megoldás az, ha minden elemet korszerűre cserélünk, azaz komplex felújítást végzünk. Kutatásokra hivatkozva elmondta, hogy egy komplex energiahatékonysági beruházás eredményeként lakóépületek esetében 60, panelkorszerűsítésnél akár 80 százalékot lehet spórolni a fűtési energiafelhasználáson. Külön kiemelte, hogy az anyagi megtérülés mellett jelentős életminőség javulást eredményeznek ezek a felújítások.
Sáfián Fanni azt is megjegyezte, hogy a rezsicsökkentés a klímapolitikai célok megvalósításának kifejezetten rosszat tesz, hiszen a lakosság anyagilag nem érdekelt az energiamegtakarításban.
A szakértők szerint a klímaválság egy kollektív probléma, amit az államok szintjén kell megoldani, az viszont egyéni felelősség, hogy olyan mindennapi döntéseket hozzunk, illetve olyan döntéshozókat válasszunk, akik valódi cselekvésekkel küzdenek ellene.