Májusban nukleáris megállapodást kötött Magyarország és Japán: a két ország ez alapján tervez együttműködni többek között a kisméretű, moduláris atomreaktorok (small modular reactor, SMR) technológiai fejlesztésében is.
Mindeközben Franciaországban az EdF – az egekbe szökő költségektől tartva – négy év tervezés után pont most adta fel eredeti SMR terveit, és inkább már létező technológiát használna a fejlesztéshez.
Világszerte Kínától Kanadáig, Lengyelországtól Argentínáig számos ország lát fantáziát ezekben a kisméretű, 10 és 300 MW közötti maximális teljesítményű reaktorokban, amelyek az ígéretek szerint olcsóbban és gyorsabban megépíthetők, mint a hagyományos (1000-1600 MW-os egységekből álló) atomerőművek. A gyakorlat egyelőre azonban egyáltalán nem ezt mutatja. A néhány, hálózatra kapcsolt prototípuson kívül a többi nem jutott el még a tesztelésig sem.
Az Energiaklub egy korábbi tanulmányában sorra vette az építés és fejlesztés alatt álló kisméretű reaktorokat. A tanulmányhoz meginterjúvolt Mycle Schneider szintén pesszimistán látta az SMR-ek jövőjét:
„Az SMR-terjesztők két kulcsfontosságú jellemzővel illetik ötletüket: az SMR-ek sokkal kisebbek lennének, így kevesebb tőkét igényelnének, és jobban illeszkednének a kis elektromos hálózatokhoz, könnyen megépíthetők és így sokkal gyorsabban megvalósíthatók. Ezek az alapgondolatok évtizedek óta léteznek. Eddig csak Oroszország és Kína kapcsolt prototípusokat a hálózathoz.
Az orosz Akademik Lomonoszov „lebegő” ikerreaktor 30 MW-os úszó erőd, melynek megépítése az eredeti tervek szerint 3,7 évig tartott volna, de valójában 12,7 évbe telt, vagyis 3 és félszer több időbe, míg az egységek a hálózatra csatlakoztatták. Nyilvánvaló, hogy a végső költségek is az egekbe szöknek, hiszen a teljes nukleáris költségek nagy része a finanszírozásból adódik. Ami még ennél is rosszabb, hogy 2020-ban, a termelés első teljes évében az egységek csak 29, illetve 19 százalékos kihasználtsággal működtek, ennyire kiábrándító eredményre senki nem számított a névleges teljesítményükhöz képest valóban leadott teljesítményt illetően. Kínában is hasonló a helyzet: a két 100 MW-os modul beindítását 2017-re tervezték, ebből máig az egyiket sikerült – azt 2021 végén kapcsolták be a hálózatba. Ez a tervezett építési időtartam duplája, ami nyilvánvaló pénzügyi vonzatokkal is jár. Ugyanez várható máshol is: a nyugati világban eddig egyetlen országban egyetlen általános tervet hagytak jóvá: a NuScale-t az Egyesült Államokban; de a jóváhagyás óta a megcélzott modulméret negyedével, – 60 MW-ról 75 MW-ra – nőtt, a projekttel kapcsolatban pedig jelentős biztonsági problémák merültek fel, és a költségbecslések is az egekbe szöktek.
Én úgy tartom, hogy az SMR-ek a valóságban nem léteznek – ezek csak PowerPoint reaktorok.
A nagy fejlesztők egyike sem kínál hiteles forgatókönyvet arra vonatkozóan, hogy még ebben az évtizedben beindítsa a prototípusát. Még legalább egy évtizedre lenne szükség ahhoz, hogy elkészüljön egy figyelemre méltó reaktorsorozat, miközben 20 darab NuScale modulra lenne szükség ahhoz, hogy egyetlen EPR-típusú reaktoregységgel egyenértékű (1600 MW) teljesítményt biztosítsanak. Annak fő oka, hogy a reaktorok idővel egyre nagyobbakká váltak, a méretgazdaságosságban keresendő – és ez veszett el az SMR-rel. De ez olyan, mintha az atomenergia ipar elölről kezdené a történelmét.”
Az Institute for Energy Economics and Financial Analysis új tanulmánya szintén szkeptikus:
- A kismérető moduláris reaktorok fejlesztése továbbra is túl drága, túl lassú és túl kockázatos. Ezért az elkövetkező 10-15 évben nem valószínű, hogy jelentős szerepet fognak betölteni az energiaátmenetben. A tervezett és működő SMR-ek azt mutatják, hogy e kisméretű reaktorok kifejlesztése sokkal drágább, és sokkal tovább tart, mint ahogyan híveik ígérik.
- Az SMR-ek kifejlesztésébe való befektetés elvonja a forrásokat a karbonmentes, alacsonyabb költségű megújuló technológiáktól, amelyek lendületet adhatnának az energiaátmenetnek.