Szerző: Perger András
Természetesen az obligát radioaktív vízen felül, hogy ezzel az olcsó poénnal indítsak. Vérző orrok! Elhallgattatott orvosok! Szivárgó tartályok! Emberi hiba! Segítségkérés külföldről!
Messziről jött ember akármit mondhat, a hírek terjedésük során pedig meglepő alakváltozásra képesek, főleg, ha japánról először angolra, aztán magyarra fordítódik a szöveg. Mire ideér az információ, az eredeti forrást gyakran össze sem lehet vetni az eredménnyel. Így többnyire nehéz kibogozni, mikor miről van szó pontosan. Nem tartom valószínűnek, hogy a vérző orrokról (ami sugárbetegségnek volna köszönhető) szóló információknak van komolyan vehető valóságalapjuk, ahogy az elhallgattatott orvosok (akik nem mondhatják el betegeiknek, hogy sugárbetegségben szenvednek) esete is jobbára legendának minősíthető – legalábbis, amíg be nem bizonyosodik az állítások valóságtartalma.
Valójában nem az a kérdés, hogy van-e bárkinek sugárbetegsége Japánban. A jelenség azonban beszédes. Akár tudatos hoax-ról van szó, akár csak saját lábra állt, félreértésből fakadó rémhírről, annak táptalaja jó eséllyel a komplexitásában túlértékelhetetlen probléma, azaz Fukusima maga, illetve a helyzet kezelésében érintettek, a TEPCO és a japán kormány teljesítménye és információpolitikája.
Fukusima jelentőségét nehéz felülbecsülni. Bár Csernobilnál kisebbnek próbálják beállítani, hosszú távon jó eséllyel sokkal nagyobb probléma. A pusztaság közepén álló Csernobilt le lehetett fedni egy szarkofággal, és azt le is lehet cserélni. A tengerpartra helyezett Fukusimában a négy külön épületben lévő, megsérült 3 reaktort és egy pihentető medencét azonban nem lehet ilyen „egyszerűen” elzárni a környezettől.
A vízzel elárasztott épületekből folyamatos a szivárgás, ráadásul nem biztos, hogy egy újabb, erős földrengésnek ellen tudnának állni az épületek – amelyekben 5-6-szor annyi üzemanyag van, mint Csernobilban! És hogy meddig lesz ott? Ki tudja…? Csernobil 27 éve történt, azóta addig sikerült eljutni, hogy építik a második szarkofágot. Nehéz elhinni, hogy a fukusimai kárelhárítást 30-40 évre tévő becslések nem egyszerű, amúgy sem különösebben megnyugtató tippek csupán.
A kárelhárítás néha már sajnos Stan és Pant idéző szerencsétlenkedésnek látszik, ami persze egyáltalán nem vicces: a japánok nyilván nem ennyire bénák, és azt sem gondolom, hogy szándékosan halmoznák a hibákat. Egyszerűen kevés volt az idő a hűtéshez szükséges rendszerek kiépítéséhez, hiányzott a know-how, ahogy más erőforrások is. Nem csoda, hogy a szükségmegoldásoknál a szokásosnál gyakoribb a műszaki hiba, a sebtében összerakott rendszerek üzemeltetése során pedig a hibázás lehetősége is nagyobb a normálisnál.
A japán lakosság testközelből szemlélheti a folyamatokat. Érthető, ha bizalmatlanok. Amit csak fokoz a TEPCO és a kormány szemmel látható ködösítési hajlandósága. A katasztrófa idején is sok vád érte az érintett céget és hatóságokat, hogy kevés információt, és azt is többnyire későn adnak. Az „események” kommunikációja egyre bizonytalanabb lábakon áll, ahogy azok egyre sűrűbbé és súlyosabbá válnak. És az sem növelhette a bizalmat, hogy a kormány a 2020-as olimpiai játékok helyszínének kijelölése (Tokió nyerte a rendezés jogát) után váltott őszintébb hangnemre.
Összességében? Sajnos, az látszik bebizonyosodni, hogy Fukusima egyszerűen túl nagy falat Japánnak – ahogy Csernobil is megakadt a Szovjetunió torkán. A katasztrófa pénzügyi és társadalmi következményei, tanulságai minden bizonnyal hozzájárultak a Szovjetunió bukásához. Hogy Japánnak pénzügyileg is gondot jelent-e Fukusima, vagy csak a know-how hiányzik, vagy más is, az egyelőre nem világos. A japán miniszterelnök segítségkéréséből nem derült ki egyértelműen, mit is kér – miközben igencsak ijesztő a segítségkérés ténye is. Ha a japánok sem képesek egyedül kezelni a helyzetet, akkor ki tudja? Pedig még „csak” a hűtés problémájáról van szó, és az még csak a fasorban sincs a teljes felszámoláshoz képest.