Szerző: Kardos Péter
Talán feltűnt a nemzetközi tárgyalásokat évek óta nyomon követő olvasóknak, hogy amennyire tavaly tele volt a sajtó a koppenhágai tárgyalásokkal, idén annyira szűkszavú és kevés hír érkezett Mexikóból, ahol a tavalyi kudarcot követően immáron újra miniszteri szinten igyekeztek a Föld országai kiköszörüli a dániai csorbát. Ellentmondásosak a napvilágot látott értékelések is: van aki tragikusnak ítélte a felmutatott eredményeket, míg van, aki mérsékelt sikerekről beszél, de előfordul olyan is, aki várakozáson felülinek látta a két hetes tárgyalások kimenetelét. Talán egy kicsit mindenkinek igaza van, de azt nem árt tisztázni az elején, hogy várakozások nem igazán voltak. Mit hozhat az idei év, amely lezárja a második évtizedet az 1992 óta tartó folyamatban? Milyen szerepe lesz soros EU elnökként hazánknak mindebben? Ezekre keressük a választ a következő néhány bekezdésben.
Az ENSZ Keretegyezménye 1992-ben jött létre azzal a céllal, hogy a világ országai összefogásával elkerülhető legyen az éghajlatváltozás. Az azóta eltelt csaknem két évtized kézzelfogható eredményei egyelőre a Kiotói Jegyzőkönyvben testesülnek meg. Kicsit kiforratlan, kicsit kezdetleges, de a miénk. A kissé cinikusabbak hozzáteszik: ezalatt az időszak alatt lényegében kimutathatatlan a UNFCCC hozzájárulása a globális kibocsátás-csökkentéshez, főleg ha a volt szocialista országok nehéziparának összeomlásából eredő csökkenéssel hasonlítjuk azt össze.
Másfelől viszont azok a tudományos kételyek, amelyekre már 1992-ben sem volt divat hivatkozni – tekintettel a UNFCCC alapelveiben szereplő elővigyázatosság elvére – 2007-re teljesen szertefoszlottak, mára tudjuk. hogy mi és miért történik, és nagyjából az is sejthető mi vár ránk a következő évtizedekben. Ehhez képest elsőre furcsának tűnhet, hogy miért toporgunk még egy helyben, és miért nincsen még megállapodás. A tudományos konszenzust maga mögött tudó 2007-es kormányközi testületi jelentés egyértelmű jelzést adott: a kibocsátási csúcsnak 2015 előtt kell beállnia, különben nem kerülhető el a katasztrofális éghajlatváltozás. Ehhez képest szaladnak az évek, érdemi és látszólagos eredmények nélkül. Ennek hátterében több dolog is húzódik, de a probléma gyökere valahol abban rejlik, hogy túl sokan akarnak túl sokfélét. Nyilvánvaló, hogy minden delegáció a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni, és ebben nem sikerül közös nevezőt találni. Még akkor sem ha feszes időkényszer, nagy médiafigyelem övezi, ráadásul közel 130 állam és kormányfő dolgozik az ügyön, bízván abban, hogy valami érdemit vihet majd haza a csomagjában. A dániai kudarc ma visszatekintve elkerülhetetlennek tűnt. Teljes hideg zuhany volt, mert azért sokan reménykedtek valami kiotóihoz hasonló csodatevő hangulatra. Azóta azonban nagyot változott a világ.
A mexikói tárgyalási forduló előtt lényegében mindenki egyetértett abban, hogy semmilyen áttörésre nincs esély. Nos, a helyzet úgy hozta, hogy tényleg nem is történt semmiféle áttörés. Ha relatív skálán nézzük, akkor már az is eredmény, hogy az asztalnál maradt végig mindenki. Ráadásul legalább az elvi esélye megmaradt a 2011-es dél-afrikai megállapodásnak. Kicsit olyan ez, mint a nagy csapatsportokban, amikor még vigaszágon küzdelemben maradhat egy csapat.
Mexikóban így nem volt csodavárás, a házigazdák és az ENSZ titkársága nagyon ügyeltek arra, hogy egyensúly legyen a fejlődő és fejlett országok között, valamint a két lényegi tárgyalási folyamatban (hűséges olvasónk találkozhattak már az AWG-KP és az AWG-LCA rövidítésekkel). Kínosan ügyeltek arra, hogy a hangsúly egyforma legyen, ha az egyikben engedékenyebbek, akkor a másikban is azok legyenek, és fordítva. Az elmúlt években kirajzolódott: a hosszútávú keretekkel foglalkozó tárgyalási folyamatot (AWG-LCA) inkább a fejlett országok szorgalmazzák, egyrészt – talán kicsit álságosan – felismerve mekkora a baj, amit csak teljes összefogással lehet megoldani (azaz az USA és a fejlődő országok egyidejű bevonásával), míg a Kiotói Jegyzőkönyv sorsát, jövőjét latolgató szálat (AWG-KP) inkább a fejlődők erőltetik, nyilván nem véletlen, ebben számukra semmi kötelező csökkentési kényszer nem szerepel, csupán a fejlett országokat “sanyargatja”.
A hosszú távú együttműködéssel kapcsolatos egyeztetések (AWG-LCA) dokumentumában sok régi, s néhány új dolog került. Számszerűsítve szerepel a 2 fokos cél, megemlítve azt is, hogy a kutatási eredmények fényében akár a 1,5 fokos cél is kitűzhető legyen. A hosszú távú célok (2050) mindenképpen szerepelnek majd a 2011-es tárgyalások napirendjén, rögzítették, hogy a kibocsátási maximumon minél hamarabb túl kell esni továbbá, hogy összességében egy paradigmaváltásra van szükség ahhoz, hogy egy alacsony szénfelhasználású társdalom jöjjön létre, amely a fenntartható fejlődés jegyében biztosítja az átmenet lehetőségét is. Az alkalmazkodás lehetőségeit vizsgálandó létrejött a Cancúni Adaptációs Keretprogram, amely a klasszikus alkalmazkodási feladatok mellett néhány új és érdekes célkitűzést is tartalmaz. A katasztrófák kockázatainak csökkentésére irányuló tervek fejlesztése mellett például megemlítik azt is, hogy javítani kell az éghajlati adatbázisokhoz való hozzáféréseken is.
A Kiotó Jegyzőkönyv további sorsát meghatározó egyeztetéseken a lényegi kérdés nyilvánvalóan az, hogy az abban vállalást tevő országok számára mekkora számértékek kerüljenek majd rögzítésre, és ez milyen időszakra vonatkozzon. Eddig az ún. teljesítési időszak 2008 és 2012 közötti 5 évre vonatkozik, de egyelőre még továbbra sem lehet tudni, hogy az ez után következő teljesítési időszak mikorra fog esni. Eddig többségében a 2013-2020 közötti 8 esztendő volt napirenden, de egyre többször hallani a korábbi 5 éves periódus folytatását jelentő 2013-2017 időszakról, mint célidőszakról. Ez utóbbi esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az LCA összhang miatt a 2020-as célok mellett értelemszerűen más számokat kellene rögzíteni az eltérő időtartam miatt. Ez nyilvánvalóan tovább bonyolítani az amúgy sem egyszerű helyzetet. A másik – különösen hazánk számára – izgalmas kérdés, hogy a fel nem használt kibocsátási egységek (AAU) sorsa hogyan alakul. (Ez számunkra 100 milliárdos nagyságrendű potenciális bevételforrást jelenhet). Három lehetséges forgatókönyv van. Vagy teljesen törlik ezeket, és az új időszakban mindenki tiszta lappal indul, vagy korlátozott mennyiségben átviheti ezeket. A harmadik változat szerint teljes egészében átvihetők lennének ezek az egységek, ez utóbbi azonban komoly aggályokat jelentene a valódi kibocsátás-csökkentéssel kapcsolatban, ugyanis az összes AAU mennyisége összemérhető a tervezett célokból adódó tonnákban kifejezett csökkentési mennyiséggel. Tekintettel a koppenhágai kudarcra emellett már egyre több szó esik arról, hogy mi történjen az “jogi rés” ideje alatt, ami a nagy késlekedés folytán 2012 december 31-ét követően az új megállapodás hatályba lépéséig nagy valószínűséggel jelentkezni fog.
Az idei évben nagyon sok kérdésre választ kapunk, így a tárgyalások egészen biztosan sok izgalmat rejtenek. Hazánk soros EU elnökként az első félévben az egész EU-t fogja képviselni a tárgyalások köztes állomásain. Habár ezen időszakban “csupán” szakértői egyeztetések lesznek, nagyon sok kérdésben már körvonalazódhatnak a lehetséges évvégi kimenetek. Számunkra azért is jelenthet nagy kihívást a 27 tagállammal való folyamatos egyeztetések vezetése, mert EU-n belül is nagyon sok megosztó kérdés van (például az AAU többlet kérdésében nagyon távol állnak az álláspontok). Ami tovább nehezíti a dolgunkat az az, hogy az EU-27-re nagyon komoly nemzetközi nyomás nehezedik amiatt, hogy tegyen komolyabb gesztusokat a tárgyalásokat olajozandó, amely kérdésben jelenleg a tagállamok és az Európai Bizottság közötti törésvonal a meghatározó. Sok szempontból segítené a helyzetet a 30%-os vállalás irányába történő elmozdulás, de ugyanakkor tudnunk kell, hogy az ördög a részletekben rejlik. Egy látványos elmozdulás érdemi értéke teljesen megszűnhet, ha egyebek mellett az EU-n kívüli kibocsátási egységek felhasználhatóságát, vagy a sokak számára rejtélyes LULUCF rövidítéssel jelölt földhasználattal és az erdők hatásának figyelembevételével foglalkozó külön tárgyalási csomagok nem megfelelő eredménnyel zárulnak majd le.
Magyarországnak abban lesz komoly felelőssége, hogy félévkor hogyan adja tovább a lengyel kollégáknak a függőben lévő ügyeket, sikerül-e kompromisszumokat, megállapodásokat létrehozni, vagy legalább az ezekhez vezető utat megtalálni. Habár év végén ez már nem közvetlenül a mi vállunkat nyomja majd, de az elnökségi trióban még fontos szerepünk lesz akkor is.
A Klímacsúcs összefoglalója: http://www.iisd.ca/download/pdf/enb12498e.pdf
A hosszútávú együttműkéssel foglalkozó munkacsoport dokumentuma: http://unfccc.int/files/meetings/cop_16/application/pdf/cop16_lca.pdf
A Kiotói Jegyzőkövvel foglalkozó munkacsoport dokumentuma: http://unfccc.int/files/meetings/cop_16/application/pdf/cop16_kp.pdf